Amikor Isten az Ő választott népévé tette Izraelt, ezt parancsolta nekik: "Szentek legyetek, mert én az Úr, a ti Istenetek szent vagyok" (3Mózes 19:2). Majd létrehozta a szent sátor istentiszteleti rendjét, annak jelképeivel és szertartásaival, hogy az embereket a szentség útjára tanítsa. Ezek után, ha egy izraelita vétkezett, köteles volt felajánlásként egy kecskét vagy egy bárányt hozni a sátor bejáratához, megvallani a bűnt vagy bűnöket, amiket elkövetett, majd saját kezűleg levágni az áldozatot. A lecke világos volt: a bűn halált hoz. A próféta megmondta Izraelnek: "Amely lélek vétkezik, annak meg kell halnia" (Ezék 18:4). Ezt később Pál is megerősítette, amikor így fogalmazott: "A bűn zsoldja a halál" (Róm 6:23). 

A törvény, amit megszegtek, jogosan követelte a bűnös halálát. De az a bűnös izraelita, aki áldozattal a kezében jelent meg a szentélynél, helyettest hozott magával. A törvény megengedte, hogy őhelyette a báránya vagy a kecskéje haljon meg. Isten tehát biztosított egy utat, hogy a bűnös bocsánatot nyerhessen, és a törvény követelése is teljesüljön; egy utat, amely által az igazságtétel megtörténik, a vétkes ember mégis életben marad. Ez volt a helyettesítő engesztelés útja; amikor a bűnös törvényszegéséért valaki más szenvedi el a büntetést. 

Egy másik lecke, amit a sátor bejáratánál megjelenő vétkes izraelita megtanulhatott, hogy az Istenhez és a szentséghez való visszatérés útján ő csak néhány dolgot tehet meg. Hozhat egy bárányt vagy kecskét, megvallhatja a bűnét, levághatja az áldozatot; ám ezzel az ő teendői véget is értek. Innentől kezdve Istennek kellett gondoskodnia Izrael számára egy közbenjáróról, aki befejezi az engesztelés folyamatát - ez volt a pap. Csak a pap tudott közvetlenül odajárulni Isten oltárához. Csak ő közelíthette meg Istent, hogy bemutassa a vért, ami az áldozat lényeges eleme volt. "Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést" (3Móz 17:11). Tehát már az ószövetség szimbolikus istentiszteleti rendje is azt tanította az embernek, hogy nem üdvözülhet azáltal, amit ő egymaga is képes megtenni. Az áldozati állat vérét egy felkent papnak kellett magához vennie, hogy azt a szentély megfelelő bútorzatára kenje vagy hintse, és így - az Áronnak adott instrukció szavaival szólva - "engesztelést szerezzetek annak az Úr előtt" (3Móz 10:17). 

Amikor egy izraelita bárányt hozott a templomhoz, bűnei megvallása közben kezét az állat fejére tette, ezzel jelképesen az ártatlan állat fejére helyezve a vétkeit; ezután pedig az állat meghalt helyette. Így került át a bűne az állat kiontott vérén keresztül az oltárra. Közönséges bűnök esetén a vért vagy az égőáldozati oltár szarvaira kenték, vagy az oltár falára hintették, így nyoma maradt magának a bűnnek. Miután tehát az izraelita levágta az áldozati állatot, a pap pedig bemutatta a vért, a vétkes ember bűnbocsánatot nyert; de a bűnének a nyoma megmaradt, sőt, az valójában csak átkerült a sátor udvarán lévő oltárra. A bűntől még mindig meg kellett valahogy szabadulni. Ezt szolgálta az az évenkénti ceremónia, amit az "engesztelés napjának" hívtak. 

Ez a szent nap egy ítéletnap volt, aminek kimenetelén a nemzet sorsa függött. Ekkor az előző év minden áldozata jelképesen felülvizsgálatra került. Az apostol így beszél erről: "Az áldozatok évről évre a bűnökre emlékeztetnek" (Zsid 10:3). Isten azt parancsolta, hogy az engesztelés napján a főpap a megfelelő áldozatokkal menjen be a szentély legszentebb helyére. "Így szerezzen engesztelést a szenthelynek Izráel fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt; mindenféle bűnei miatt; így cselekedjék a gyülekezet sátorával is... Azután menjen ki az oltárhoz, a mely az Úr előtt van, és végezzen engesztelést azért is... És hintsen arra a vérből az ő újjával hétszer; így tegye tisztává, és így szentelje meg azt Izráel fiainak tisztátalanságaitól" (3Móz 16:16-19).

E ceremónia részeként az év során felgyülemlett bűnöket a pap képletesen elküldte messzire, ahogy azt Isten megparancsolta: "És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába, Hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre" (3Móz 16:21-22). Ez a szertartás, mint előkép, prófécia volt Krisztusról, aki elveszi a bűneinket, és eltünteti azokat örökre. Az izraeliták, akik aznap a szent sátor előtt sanyargatták a lelküket, nem tudták nem észrevenni az üzenetet: Isten kész eltörölni a bűnöket, ha azokat megvalljuk, és megtérünk belőlük. Krisztusban pedig ez a prófécia beteljesedett. A kereszten elhordozta a bűneinket, és messzire elvitte azokat. 

"Szentek legyetek"

A bűn elválaszt minket Istentől. Isten viszont a bűntől akar elválasztani minket, hogy Ő újraegyesülhessen velünk. Gyengéden hívja az Ő népét: "Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, a mely nélkül senki sem látja meg az Urat" (Zsid 12:14).

Igen, kedves Olvasóm, Isten akarata az Övéi számára az, hogy szentek legyenek. Ahogy láttuk, ez a törvény alatt is kiábrázolódott. De mivel "lehetetlen, hogy a bikák és bakok vére eltörölje a bűnöket", Jézusnak a saját drága vérét kellett kiontania azért, hogy mi megszerezhessük az igaz szentséget: a szív szentségét. És "ha a bakoknak és bikáknak a vére, meg a tehén hamva, a tisztátalanokra hintetvén, megszentel a testnek tisztaságára: Mennyivel inkább Krisztusnak a vére, a ki örökké való Szellem által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek: megtisztítja a ti lelkiismereteteket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljatok az élő Istennek" (Zsid 9:13-14). 

Barátom, te már megtapasztaltad ezt? Meg lett már kenve a szíved Krisztus vérével? Tudod, az Úr nem csak megbocsátani akar nekünk, hanem meg is akar tisztítani minket. Ahogy az 1János 1:9-ből tudjuk: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket ÉS megtisztítson minket minden hamisságtól". 

Kétségtelen, hogy sokan felteszik a kérdést: Lényeges dolog ez a megtisztulás? Az ószövetségben Isten válasza az volt, hogy az Ő népének szentnek és tökéletesnek kell lennie, mert Ő szent és tökéletes (3Móz 19:2; 5Móz 18:13). De most az a válasza, hogy a népének szentnek és tökéletesnek kell lennie, amiként Ő szent és tökéletes (vö. Mt 5:48; 2Pét 1:4). Szentnek és tökéletesnek lenni úgy, ahogy a mi mennyei Atyánk szent és tökéletes, az ember számára lehetetlen, de nem Istennel. A Szellem által, amit Jézus a vérével szerzett meg nekünk, az, ami az ember számára egykor lehetetlen volt, lehetségessé vált - sőt, immáron szükségessé.  

Növekedni a szentségben

A szentség megtapasztalásába nem lehet belenőni, ám lehet és kell is benne növekedni. A szentté válás élményét a Biblia "szent Szellem-keresztségnek" nevezi (ApCsel 1:5; 1Kor 12:13), ami egy konkrét megtapasztalás, Isten Szellemének egy pillanat alatt végbemenő munkája. Sajnos vannak azonban Isten gyermekei között, akik miután megkapták a szentségnek ezt az áldását, eltévelyegnek attól a szent élettől, amire hívattak. Ezt azon hívők között is láthatjuk, akik az apostolok idején éltek. Balga szentek, mint Anániás és Szafira, elhagyták a szentség útját, habár az apostolok köztük éltek és dolgoztak.  

Kedves Barátom, ha már megkaptad a szent Szellem-keresztséget, és ezáltal szentté váltál, akkor törekedj is a szentségre minden erőddel. A jutalom nem annak adatik, aki elindult a versenyen, hanem annak, aki be is fejezi azt. Emlékezz Isten emberének az intésére: "Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk" (Zsid 3:14). Amikor Krisztushoz megyünk az ő keresztségéért, akkor a szentséghez folyamodunk; és ő azt várja tőlünk, hogy miután megkaptuk ezt a szentséget, növekedjünk is abban. Ha nem tesszük, nem fogunk megmenekülni az eljövendő haragtól.

Minden megszentelt hívő, aki bölcs, törekszik arra, hogy a megtérése után kedves legyen Istennek. Pál figyelmeztette a korinthusi szenteket, akik szemmel láthatóan bizonytalanok voltak a hit dolgában, hogy tisztítsák meg magukat "minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyék teljessé a megszentelődésüket". Ez az intés egyben kihívás minden kétszívű hívő számára; minden olyan léleknek, aki képtelen dönteni a világ és Krisztus szeretete között.  

Látjuk a terhet Pál szívén a thesszalonikaiak iránt, amikor a vágyódásáról olvasunk, hogy eljöhessen hozzájuk, "hogy láthassunk benneteket, és kipótolhassuk hitetek hiányosságait" (1Thessz 3:10). És miért akarta Pál kipótolni a hitük hiányosságait? "Hogy erősekké tegye a [szívüket], feddhetetlenekké a szentségben, a mi Istenünk és Atyánk előtt" (1Thessz 3:13). 

Kedves Olvasóm, amikor Isten szentségre hívott minket, akkor nem csak arra hívott, hogy szentté váljunk, hanem hogy szentek is maradjunk; hogy mindenkor alkalmas edények legyünk a mi Mesterünk kezében. Isten családja olyan hívőkből áll, akiknek a bűneit elmosta Jézus Krisztus vére. De hányan vagyunk továbbra is tiszták? Hányan járunk és növekszünk abban a szentségben, aminek részeseivé lettünk?

Isten adjon meg nekünk minden kegyelmet, hogy azok között legyünk majd, akik "ártatlan kézzel és tiszta szívvel" állhatnak meg előtte, miután a hitet (amibe Ő behozott minket) "megtartottuk". 



Írta: George C. Clark
Forrás: https://goingtojesus.com/gtj_tracts.html?tname=tract-057-holiness
Fordította: Bakó Zoltán