”Mert Krisztus, a mi húsvéti bárányunk már megáldoztatott”
(1 Korinthus 5:7)

Mivel az emberiség nagy része már nem él az állatáldozat intézményével, vannak ezeknek az áldozatoknak bizonyos elemei, amikről szinte teljesen elveszítettük a tudásunkat. Vegyük például magának az "áldozat" szónak a jelentését. A legtöbb ma élő ember számára egy állat feláldozása egyet jelent az állat megölésével. De a Bibliában "feláldozni" valamit soha nem csak a megölést jelentette. Az állat megölése csupán az áldozat előkészítésének egyik lépése volt; nem az áldozat maga. "Feláldozni" azt jelenti: a kiválasztott, lemészárolt és az áldozatra minden egyéb szempontból előkészített állatot felajánlani Istennek.

Ez egy rendkívül fontos pont, hiszen ha Istennek egy ószövetségi imádója a törvénynek megfelelően ki is választotta a megfelelő állatot, elvitte azt a kijelölt időpontban az Isten által meghatározott helyre, bemutatta a szent olajjal felkent papnak, akinek a jelenlétében meg is ölte az állatot, és követett minden más a törvényben lefektetett előírást; áldozatról mégsem beszélhettünk egészen addig, amíg a lemészárolt állat fel nem lett ajánlva Istennek. Az áldozat az állat oltáron történő bemutatása volt. És minden, ami ezt a mozzanatot megelőzte, beleértve az állat megölését, csupán az áldozatra való felkészülésnek volt a része. Ugyanez az alapelv igaz Krisztus áldozatára is. Az ő golgotai halála nem maga volt az áldozat. A keresztrefeszítés az utolsó, szörnyűséges lépése volt az előkészületnek; egy olyan áldozatra, ami az ő feltámadása és mennybemenetele után történt meg, amikor is a mennyben felajánlotta magát Istennek a világ bűneiért.

Ha Jézus a halála előtt ment volna fel a mennybe, semmit sem tudott volna bemutatni Istennek a világ bűneiért. Az áldozati Bárányt először meg kellett ölni, és csak ezután lehetett felajánlani Istennek a bűnökért. Szükséges volt, hogy Jézusnak - főpapként - legyen mit felajánlania Istennek az ember bűnéért, amikor megjelent Isten előtt (Zsidók 8:3).

Az Ószövetségben az engesztelés napján Izrael főpapja bakok és bikák vérével ment be az emberi kézzel épített templomba, hogy engesztelő áldozatot végezzen a népért (3 Mózes 16); Krisztus azonban "nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be (…), hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk". "Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett" (Zsidók 9:24, 12).

Ha Jézus története a keresztrefeszítéssel véget ért volna, a bűnért való engesztelés nem valósult volna meg. Ehhez az kellett, hogy az Atya elfogadja Jézus áldozati halálát. Jézus halála csak azután eredményezhetett bűnbocsánatot, hogy feltámadt a halálból, és felment a mennybe, hogy felajánlja magát, mint megölt Bárányt Istennek. Pál ezt a megállapítást tette a korinthusiaknak írt levelében: "Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk… Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok" (1 Korinthus 15:14, 17). Miért hiábavaló a Krisztusba vetett hitünk, ha Krisztus nem támadt fel a halálból? Mert a bűnért való áldozat nem a kereszten lett bemutatva. Jézusnak fel kellett támadnia, és felmennie a mennybe, hogy felajánlja magát Istennek a világ bűneiért. Egyedül Jézus volt méltó arra, hogy megközelítse az Atya oltárát a mennyben, hogy bemutassa lemészárolt testét az Atyának a bűnökért. Erre mindig emlékeznünk kell: Jézus nem azért ment fel a mennybe, mert az engesztelő munkája befejeződött; hanem éppen azért, hogy főpapunkként befejezze az engesztelést. Ott, a menny legszentebb helyén Jézus megjelent, "hogy áldozatával eltörölje a bűnt" (Zsidók 9:26). Nem csak Jézus borzalmas halála, hanem Krisztusnak ez a mennyben bemutatott áldozata, és a tény, hogy Isten azt elfogadta, ami megváltást szerzett nekünk.


A TANÚ

Isten tervének a Krisztusban való megváltásra van egy gyakran figyelmen kívül hagyott, ám lényeges eleme. Ez pedig a tanú, a "bizonyság", amit Isten adott az embernek bizonyítékként, hogy Krisztus áldozata megtörtént, és elfogadásra került. Azoknak, akik az igazságot keresik, Isten adott valamit, ami jelként szolgál, hogy mutassa az utat; valamit, ami megcáfolhatatlanul igazolja a tényt, hogy Jézusnak, mint  "a hibátlan és szeplőtelen báránynak" testét az Atya elfogadta, mint engesztelő áldozatot a bűneinkért, és hogy Isten "Úrrá és Krisztussá tette őt" (ApCsel 2:36).

Hogy mi Isten tanúja? A Biblia elárulja. Az 1 János 5:6-ban azt olvassuk, hogy "a Szellem az, amely bizonyságot tesz, mert a Szellem az igazság".  A 10. versben János azt mondja a Szellemről, hogy az "a bizonyságtétel, amellyel bizonyságot tett Isten az ő Fiáról", és kijelenti, hogy aki elutasítja a Szellemet, az hazugnak nevezi Istent, mert azt a bizonyságot utasítja el, amit Isten adott a Fiáról.

Az embernek szüksége volt egy tanúra, hogy tudja, az Atya elfogadta Jézus áldozatát, hiszen ez az esemény a mennyben zajlott le, ahová emberi szem nem láthatott be. A tanítványok, akik engedelmesen várakoztak Jeruzsálemben, csak akkor tudták meg, hogy Jézus áldozata megtörtént, Isten pedig elfogadta azt, amikor az Atya elküldte a tanúját pünkösd reggelén. "Ők pedig mindnyájan megteltek szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, amint a Szellem adta nekik, hogy szóljanak" (ApCsel 2:4).

Pál azt mondta, a nyelveken szólás jel, amit Isten az embereknek adott, hogy segítsen nekik megtalálni az élet útját (1 Korinthus 14:21-22). Mivel annyiféle vallás állítja magáról, hogy Isten igaz útját hirdeti, az Atya tudta, hogy szükségünk lesz valamire, ami alapján megítélhetjük az emberek állításait. Hála Istennek, hogy nem nekünk kell eldöntenünk, kiben van Isten Szelleme, és kiben nincs. A Szellem a saját bizonyságát adja, amikor megtisztít egy lelket a bűnből, ugyanúgy, ahogy azokon az alázatos tanítványokon keresztül is bizonyságát adta az ApCsel 2:4-ben. Erre az Isten által inspirált megnyilvánulásra utalva emlékeztette Pál a római hívőket: "Mert nem a szolgaság szellemét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Szellemét kaptátok, aki által azt kiáltjuk: Abbá, Atya! Maga a Szellem tesz bizonyságot a mi szellemünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk" (Róma 8:15-16).



Szerző: John D. Clark, Sr.
Forrás: https://goingtojesus.com/gtj_tracts.html?tname=tract-079-sacrificeofchrist
Fordította: Bakó Zoltán